ez sem mai...

2009.11.16. 22:27

a szakítás után kezdtem felépülni...

 

A madár.

 

Súlytalannak érzem magam. A jó és rossz dolgok, események sodrásában kell a célom felé haladnom. Nem, nem megy. Olyan nehéz könnyűnek lenni. Bár még nem tudom mi a célom, tudom, hogy csak türelemmel érhetem el. Várni, várni, míg egyszer a vihar elül, és súlytalan lelkem parthoz érhet. Ha valaki állandóan viharban él, lassan hozzá szokik. Lelkem megszokta a rossz dolgok marcangolását, és már nem sóvárog a jó dolgokért.

            Semmit sem érzek. Passzívan és nyugodtan várom a jövő alakulását. Már nem is olyan nehéz könnyűnek lenni.

            Könnyű vagyok, csak megfigyelője a világnak. Nem befolyásolom a dolgok haladását. A jó és a rossz már csak keresztülmegy rajtam, nem emelnek fel, és nem taszítanak mélységekbe. Csak várok, várok a pillanatra, mikor lelkem újra leszállhat a partra.

            Mint egy madár, aki a viharfelhőben ragadt. Alatta a mély óceán, felette a megváltó semmiség. Csak halad, halad a széllel, míg a vihar parthoz nem ér, és el nem csendesedik. Ez a madár már nem érzi a jégeső ütéseit, már nem riad meg a cikázó villámok fényétől. Hozzászokott. Már nem csábítja a vihar fölé egy meleg áramlat, már nem tudja lerántani a szél a mélységbe. Súlytalan, és mégis kősziklaként tűr.

            Régen, mikor még gyenge volt, tollpiheként szállt az ég és a mélység között, egyszer engedett a kísértésnek. Engedett, és egy vihart átszelő hajón, mely hasonlóan küzdött, megpihent. Naivan azt hitte, ez volt a célja. Ringatózott a hajón, és bár néha hullámvölgybe kerültek, bízott a hajóban. Elfeledett minden fájdalmat, melyet a vihar okozott. Soha nem érezte még ennyire jól magát. Békességre lelt.

            De a naivsága végzetes volt. A hajó hirtelen kanyarral levetette magáról a madarat. Le a vízbe. Mire a madár újra a felszínre került, a hajó már messze járt. Itt hagyta. Eldobta. Ekkor kezdődött előröl a küzdelem. Mára már megerősödött. Újra nyílként hasítja szét a viharfelleget, haladva ismeretlen célja felé. Soha többé nem fog engedni a hajók csábításának. De mikor a nap egy résen levilágít a tajtékzó hullámokra, lehozva a szivárvány összes színét, újra látja. A mai napig szereti. Soha nem feledi el. Minden békés percben, mikor nem cikáznak a villámok, emlékszik a hajóra. És gyűlölve szereti… de száll, száll, míg célt nem ér. Talán nincs is part, talán körbe-körbe repül. De lehet hogy egyszer, talán célhoz ér.

            Mégsem olyan nehéz könnyűnek lenni…

régi írás...

2009.11.16. 22:26

ez már vagy 5éve írtam egy szakítás után...

elég gagyi, meg minden de valahol itt kezdődött el.

 

Miért? Ez a szó vágta keresztül a sötét szobát. Felriadtam. Ki az? Ja persze. Csak én. Ki más lenne. A sötétben megkerestem a telefonom. A fénye égeti könnyektől kimart szemem. Fél öt. Lassan elindul a nap.                       Annyi mindenre gondolhatnék, amivel vissza tudnám csalni az álom fátylát elmémre. Gondolhatnék szebb jövőre, kitalált, meseszerű holnapra. De nem. Nem persze. Csak Rá tudok gondolni. Vele fekszem, vele kelek. A nevét suttogva alszom el, könnyek és emlékek között. Szánalmas. Mennyi mindenen túltettem magam, mennyi probléma, fájdalom. Az ütések keményítették lelkem, de az ő simogatása minden pajzsot megpuhított. Soha senki nem tudta elérni, ö mégis megszerezte a szerelmemet. Mikor erre rádöbbent, eldobott. Túl könnyen kapott meg. Túlságosan alárendeltem magam az ő akaratának. Míg ezen gondolkodom, az álom elragad, és visszavisz a boldog pillanatok emlékképeihez. Akkor minden mosoly érintés egy világot jelentett. Most megannyi szúrást, döfést.                                                                                                                                                                                                                  Te  barom, te gyarló senki Te? Te vagy Isten képére teremtve? Vicc. Te sem gondolod komolyan. Isten van, Isten figyel minket. Nézi, hogy a teremtményei, kik a világ legnagyobb kincsével, a lélekkel rendelkeznek, hogy pusztítják ki egymást. Most nem globális problémákra gondolok. A penge villan, az erek feszülnek, a pisztoly eldördül. Egy ember meghal, megszűnik, próbája a földön végetér. Ennyi. Egy másik helyre került. Ki tudja hova. Vagy túléli. Felgyógyul, túllép a múlton. A kéz simogat, a száj csókol. Könnyek lassan lefolyva járják be az arcot. "sajnálom" hangzik az örök, gyilkos, végső szó. Egy lélek meghal. Nem gyógyul meg, nem épül fel soha. Minden esőcseppben, minden fülledt, magányos éjszakán, minden kellemes illatban, képben, örömben megjelenik a múlt, és felszakítja a sebet. Az igazi szerelem nem múlik el soha. Sok lánnyal voltam, sok lány iránt dobbant meg a szívem. De érte el is állt. Megfagyott, és most önsajnálkozás közben sopánkodik a megváltó halálért. Hiszem, hogy két lélek közt létrejöhet olyan kapcsolat mely örökre megmaradt. De néha csak egy irányban

                                       6 óra. Indul a nap... Elég az elmélkedésből.

 

kezdet

2009.11.16. 00:21

Köszöntelek kedves, idetévedt olvasó!

 

 

            November 15. nem bírtam tovább. A déli pályaudvar mellett, söröm és cigarettám társaságában rájöttem, nem bírom magamban tartani. Miután visszajöttem a wc-ről, arra gondoltam, milyen jó lenne valakinek elmesélni mindazt amin keresztül mentem, amit megéltem, átéltem, és persze mesélni arról aki vagyok.

            Sajnos történeteim, írásaim tartalma miatt eddig nem vállaltam a nyilvánosságot. Ám most úgy döntöttem, névtelenül, inkognitóban leírok mindent. Töviről-hegyire.

CSAK AZ IGAZAT!

            Igyekszem megtartani a szavam.

 

A következő írásomban ígérem lesz mondanivaló is, ez amolyan kezdés, köszöntő.

 

 

B1-66ER