a szakítás után kezdtem felépülni...

A madár.

Súlytalannak érzem magam. A jó és rossz dolgok, események sodrásában kell a célom felé haladnom. Nem, nem megy. Olyan nehéz könnyűnek lenni. Bár még nem tudom mi a célom, tudom, hogy csak türelemmel érhetem el. Várni, várni, míg egyszer a vihar elül, és súlytalan lelkem parthoz érhet. Ha valaki állandóan viharban él, lassan hozzá szokik. Lelkem megszokta a rossz dolgok marcangolását, és már nem sóvárog a jó dolgokért.

            Semmit sem érzek. Passzívan és nyugodtan várom a jövő alakulását. Már nem is olyan nehéz könnyűnek lenni.

            Könnyű vagyok, csak megfigyelője a világnak. Nem befolyásolom a dolgok haladását. A jó és a rossz már csak keresztülmegy rajtam, nem emelnek fel, és nem taszítanak mélységekbe. Csak várok, várok a pillanatra, mikor lelkem újra leszállhat a partra.

            Mint egy madár, aki a viharfelhőben ragadt. Alatta a mély óceán, felette a megváltó semmiség. Csak halad, halad a széllel, míg a vihar parthoz nem ér, és el nem csendesedik. Ez a madár már nem érzi a jégeső ütéseit, már nem riad meg a cikázó villámok fényétől. Hozzászokott. Már nem csábítja a vihar fölé egy meleg áramlat, már nem tudja lerántani a szél a mélységbe. Súlytalan, és mégis kősziklaként tűr.

            Régen, mikor még gyenge volt, tollpiheként szállt az ég és a mélység között, egyszer engedett a kísértésnek. Engedett, és egy vihart átszelő hajón, mely hasonlóan küzdött, megpihent. Naivan azt hitte, ez volt a célja. Ringatózott a hajón, és bár néha hullámvölgybe kerültek, bízott a hajóban. Elfeledett minden fájdalmat, melyet a vihar okozott. Soha nem érezte még ennyire jól magát. Békességre lelt.

            De a naivsága végzetes volt. A hajó hirtelen kanyarral levetette magáról a madarat. Le a vízbe. Mire a madár újra a felszínre került, a hajó már messze járt. Itt hagyta. Eldobta. Ekkor kezdődött előröl a küzdelem. Mára már megerősödött. Újra nyílként hasítja szét a viharfelleget, haladva ismeretlen célja felé. Soha többé nem fog engedni a hajók csábításának. De mikor a nap egy résen levilágít a tajtékzó hullámokra, lehozva a szivárvány összes színét, újra látja. A mai napig szereti. Soha nem feledi el. Minden békés percben, mikor nem cikáznak a villámok, emlékszik a hajóra. És gyűlölve szereti… de száll, száll, míg célt nem ér. Talán nincs is part, talán körbe-körbe repül. De lehet hogy egyszer, talán célhoz ér.

            Mégsem olyan nehéz könnyűnek lenni…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.