ez már vagy 5éve írtam egy szakítás után...

elég gagyi, meg minden de valahol itt kezdődött el.

Miért? Ez a szó vágta keresztül a sötét szobát. Felriadtam. Ki az? Ja persze. Csak én. Ki más lenne. A sötétben megkerestem a telefonom. A fénye égeti könnyektől kimart szemem. Fél öt. Lassan elindul a nap.                       Annyi mindenre gondolhatnék, amivel vissza tudnám csalni az álom fátylát elmémre. Gondolhatnék szebb jövőre, kitalált, meseszerű holnapra. De nem. Nem persze. Csak Rá tudok gondolni. Vele fekszem, vele kelek. A nevét suttogva alszom el, könnyek és emlékek között. Szánalmas. Mennyi mindenen túltettem magam, mennyi probléma, fájdalom. Az ütések keményítették lelkem, de az ő simogatása minden pajzsot megpuhított. Soha senki nem tudta elérni, ö mégis megszerezte a szerelmemet. Mikor erre rádöbbent, eldobott. Túl könnyen kapott meg. Túlságosan alárendeltem magam az ő akaratának. Míg ezen gondolkodom, az álom elragad, és visszavisz a boldog pillanatok emlékképeihez. Akkor minden mosoly érintés egy világot jelentett. Most megannyi szúrást, döfést.                                                                                                                                                                                                                  Te  barom, te gyarló senki Te? Te vagy Isten képére teremtve? Vicc. Te sem gondolod komolyan. Isten van, Isten figyel minket. Nézi, hogy a teremtményei, kik a világ legnagyobb kincsével, a lélekkel rendelkeznek, hogy pusztítják ki egymást. Most nem globális problémákra gondolok. A penge villan, az erek feszülnek, a pisztoly eldördül. Egy ember meghal, megszűnik, próbája a földön végetér. Ennyi. Egy másik helyre került. Ki tudja hova. Vagy túléli. Felgyógyul, túllép a múlton. A kéz simogat, a száj csókol. Könnyek lassan lefolyva járják be az arcot. "sajnálom" hangzik az örök, gyilkos, végső szó. Egy lélek meghal. Nem gyógyul meg, nem épül fel soha. Minden esőcseppben, minden fülledt, magányos éjszakán, minden kellemes illatban, képben, örömben megjelenik a múlt, és felszakítja a sebet. Az igazi szerelem nem múlik el soha. Sok lánnyal voltam, sok lány iránt dobbant meg a szívem. De érte el is állt. Megfagyott, és most önsajnálkozás közben sopánkodik a megváltó halálért. Hiszem, hogy két lélek közt létrejöhet olyan kapcsolat mely örökre megmaradt. De néha csak egy irányban

                                       6 óra. Indul a nap... Elég az elmélkedésből.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.